1. rész

Az anyám imádta az életet. Soha semmi nem akadályozta meg abban, hogy az legyen, aki lenni akar. Partikat rendezett, az embereket pedig lenyűgözte a puszta kisugárzása és, soha nem adta fel az álmait. Mindig is felnéztem rá és olyanná akartam válni, mint ő. Tudjátok mi a legszebb az egészben? Egyetlen dolgot nem felejtett el még pedig azt, ami a legfontosabb a számára, vagyis engem. Ugyan számtalan apuci jelölt megfordult a házunkban, de én nem bántam, mert mindenkitől tanultam valami fontosat, és több-kevesebb sikerrel ezek ellenére is felnőttem. Lényegében egyetlen szavam sem illethette panasz, hiszen nem szűkölködtem semmiben és szeretet vett körül.

A tökéletes idillnek egy hideg novemberi délelőtt szakadt vége. Az igazgató a hangosbemondón keresztül hívatott az irodájába. Két rendőr várt rám és azt mondták üljek le, mert most sokkoló dolgot fogok hallani. A gyomrom görcsbe rándult és egész testemben remegtem, mert szörnyű érzésem támadt.

- Miss. Rose szomorú szívvel kell tájékoztatnom, hogy az édesanyját Beverly Roset holtan találták alig két órával ezelőtt. Az előzetes feltételezések szerint betörtek a házba, és mivel a tulajdonost otthon találták azonnal megölték. Nagyon sajnálom a történtek és őszinte részvétem a vesztesége miatt – a fiatal fekete nő a húszas évei közepén járhatott és rezdületlen arccal közölte a tragédiát. Vajon egy nap hány ehhez hasonló hírt közölhet, hogy ennyire közömbös tud maradni?

- Ugyan már ez baromság, hiszen reggel még beszéltünk, és puszit is adott búcsúzóul, ahogy szokott…- nem találtam a szavakat, a hangom remegett és szinte fel sem ocsúdtam az egészből. Hihetetlennek, felfoghatatlannak tűnt…

- Az azonosítás miatt velünk kell jönnie – megszólalt a másik szintén sötétbőrű yard is. A szemeiben több együttérzést láttam, mint a társáéban.  

Az utolsó kép róla, ami bennem megmaradt a formaldehidtől bűzlő halottasházból származik. Olyan békésnek tűnt, mintha csak aludna, de sajnos minden kétséget kizáróan az én rajongott anyám feküdt a fém asztalon. Fél perccel később a legközelebbi szemetesbe ürítettem ki a reggelire megevett müzlimet. Emlékszem annyira rosszul lettem, hogy kórházba szállítottak, és nyugtatókkal tömtek tele. Napokig csak a falat bámultam és nem bírtak volna annyit fizetni, hogy még egyszer betegyem a lábam abba a házba, ahol meghalt. Mély depresszióba estem és végezni akartam magammal, mert úgy láttam már nincs értelme tovább folytatni.

Az öngyilkossági kísérleteim miatt kerültem át a zárt osztályra. Fiatal tinédzserek és buggyantak gyűjtő helye, így jellemezném a környezetet. A hely, ahol ha nem vagy elég beteg idővel te is azzá válsz. Próbáltam a lehető leginkább kizárni a körülöttem levőket, és csak muszájból váltottam pár szót a bentiekkel. Nem akartam és nem is terveztem, hogy bele süllyedek a sötétségbe, de egyszerűen nem láttam más utat a szabadulásra. A remény számomra immáron elveszett…

- Heaven a kilencedik heted töltöd nálunk – mondta a pszichiáterem a kötelező külön foglalkozáson. – ideje lenne megoldást találni a problémáidra. Mi a helyzet az édesapáddal?

- Maga szerint ő segítene rajtam? Lényegében mióta elváltak a szüleim nem nagyon erőlködött, hogy némi figyelmet szenteljen rám – évente kétszer küldött nekem drága ajándékokat a szülinapomon és karácsonykor, de ettől eltekintve nulla a kommunikáció közöttünk.

- A szociális munkásunk már felvette vele a kapcsolatot, és szeretne látni, így ma még délután itt lesz. 

- Mégis mit tudna tenni értem? – a gúny csak úgy csöpögött a szavaimból.

- Az előre haladásod érdekében szükséged van rá, plusz az egyetlen közeli rokonod, aki hajlandó gondoskodni rólad.

- Hát, Mr. Torch köszönöm a mai foglalkozást – felálltam, mert azt hiszem, ha tovább maradok, gyorsan elszabadulnak az indulataim.

- Haragszol az apádra? Gyűlölőd? Mit gondolsz róla? – soha nem adja fel.

- Maga hogyan vélekedne arról az emberről, aki a születése után nem sokkal lelép, mert megcsalta az anyját? – pontosan emiatt mondtak búcsút egymásnak a szüleim. Anya rányitott, mikor nagyban döngette a titkárnőjét az irodájában, és nem mutatott egy fikarcnyi megbánást sem.

- Lesz időtök megismerkedni – ismét kerülte a tekintetemet, mint mindig.

- Mindegy leszarom – ott hagytam meg se várva a további kommentárokat.

Kiérve rögtön ráviszketett a kezem a titokban eldugott borotvámra. A belső fájdalom annyira égetett, hogy üvölteni tudtam volna tőle. Hipnotikusan bámultam az összevagdalt bal karomat, és hiába nem hegedtek be a régi sebeim én újakra vágytam. A bekerülésem után nem sokkal jöttem rá, mennyire megnyugtat, ha fizikálisan is átélem a bennem tomboló dühöt és a veszteséget. Nem voltam képes másokat bántani, így saját magamon hajtottam végre, mert a kibuggyanó vér látványa boldogsággal töltötte el a lelkemet. Igen tudom az öncsonkítás messze nem a legjobb módja a dolgok kezelésének, de jelenleg ez nyugtatott csak meg igazán. Természetesen joggal hangozhat el a kérdés, hogy meg akarom-e ölni magam, ám a válaszom nem, élni akarok, és ehhez le kell lépnem innen. A hirtelen elhatározás a közelgő apám miatt is robbant ki belőlem.

- Sophie meg van még a kulcsod a hátsó kijárathoz? – a „kissé” szuicid hajlamú szobatársam a társalgóban találtam meg. Megint a Született feleségeken függött, amit kb. negyvenszer nézett végig. A szülei már ötször visszaküldték ide az intézetbe az újabb és újabb öngyilkossági kísérletei miatt, ám a lány hajthatatlan maradt. Ő tipikusan az a személy, aki bármikor szívesen a keblére ölelné a halált velem ellentétben.

- Szerzel nekem gyógyszert? – ami alatt altatót értett ráadásul nem is keveset.

- Soha nem adod fel igaz? – sóhajtottam. Komolyan reménytelen és szinte mindennel próbálkozott, ami segíti a célja elérésében. Egyszer pl. ellopta a Ventolinomat és csumára kiszipkázta, de csak annyit ért el, hogy kiérdemelt pár napot a dühöngőben, ami mellé durva fejfájás társult a mellékhatások miatt.

- Ismersz nem? – bólintottam. – Marilyn 609-es szoba.

- Meg lesz, ígérem.

- Ne hagyj cserben! – elkapta a bekötözött bal karomat, ami erős sziszegést váltott ki belőlem. – Rendben?

- Igyekszem – nagyot nyeltem. Igazából nem szabadna támogatnom, de valamit valamiért, plusz Sophie már rég csak fizikailag van közöttünk a lelke rég eltávolozott.

Marilyn a titkos seftelések ellenére kedves, duci harminc körüli nő. A férje elhagyta egy szebb, fiatalabb nő miatt és a magányát a férfiak meg a drogok világába fojtotta. Félholtan, túladagolva hozták be nyolc hónappal ezelőtt, és büszkeségére válhat, hogy rajta valóban látszottak a javulás jelei.  Imádott önsegítő és életvezetési tanácsokról szóló könyveket olvasni, így most is abba temetkezett.

- Heaven édesem – feltolta a szemüvegét a homlokára és az éjjeli szekrényre helyezte lappal lefelé a „A nők a Vénuszról, a férfiak a Marsról jöttek” egy szétnyűtt példányát – mit szeretnél?

-  Sophie küldött – nagyot nyeltem.

- Lövésem sincs, mi visz rá egy fiatal, gyönyörű ereje teljében levő kislányt, hogy búcsút mondjon a felkelő napnak – becsukta a könyvet. Azt hiszem túl sok irodalmat olvasott innen a hatalmas költői szavak.

- Én sem értem – megpaskolta maga mellett az ágyat, így leültem. – de a bogyókért cserébe kapok tőle valamit.

- A hátsó bejárat kulcsát? – felnevetett, és előbukkantak a kábítószertől szétroncsolt fogai.

- Honnan tudsz róla? – meglepetten néztem rá.

- Mi elől menekülsz? – hát, ennyire átlátszó lennék?

- Miért érdekel? – védekezőleg összefontam a köntösömet a mellem előtt.

- Miért ne? – megvonta a vállát.

- Az apám értem jön – sóhajtottam. – és bárhol szívesebben lennék, mint vele. Elhagyott minket még baba koromban – igen a mai napig fájdalmasan érint a dolog, hogyan képes egy szülő elhagyni a gyermekét. – és…

- Utálod őt emiatt? – félbeszakított.

- Valami olyasmi – kiszúrtam az éjjeliszekrényen lapuló Pall Mallos dobozt. – Szabad? – intettem felé a fejemmel. Bólintott, szóval rágyújtottam.

- Valószínűleg esélyt szeretne az újrakezdéshez – ő is elvett egyet. – miért nem adod meg neki? Nem lehet annyira szörnyű ember – félre fújta a füstöt.

- Nem ismerem, így nem nyilatkozhatok róla – levertem a hamut. – De szerinted nem különös, hogy ennyi idő után hirtelen bekopogtat, mert megint a családom tagja szeretne lenni.

- Mi van, ha bűntudata van az elmulasztott évek miatt? És, ha szarul érzi magát, és próbálja jóvátenni?

- Talán igen, talán nem – elnyomtam.

- Heaven Roset kéretjük az igazgatói irodába – a hangos bemondó szakította félbe a beszélgetést.

- Én minden esetre sok sikert kívánok neked – váratlanul megölelt. Régóta nem érintettem meg senkit, és most ez a szeretet kinyilvánítás meglepett. – Ja, és ha találkozol Sophieval üzenem, hogy nem segédkezem az öngyilkossági kísérleteiben.

- Rendben átadom – biccentettem. Visszanyeltem a torkomat szorító könnyeket. A kedvessége meghatott, nem tagadhatom. – Kösz Marilyn.

- Miért? – nézett rám értetlenül. – Nem csináltam semmit.

- Csak kösz – elmosolyodtam.