2.rész

Christopher Rose szinte semmit nem változott az utóbbi több mint, egy évtizede. A hajába ősz szálak keveredtek, a szürke szempár fáradtnak tűnt, a ráncok pedig elmélyültek az idők során. A drága öltönye arról árulkodott, hogy még mindig szeret adni a megjelenésére. Tömény parfüm szag áradt belőle elnyomva a cigaretta átható szagát. Alaposan végig mért csak úgy, mint én őt. Vajon sikerül újra beilleszkednie az elfeledett apa szerepébe, aki ott hagyta a családját?

- Kislányom pont, olyan gyönyörűvé cseperedtél, mint az édesanyád volt – megtörte a csendet. A büszkeség kiült az arcára. 

- Merre jártál, mikor szükségem volt rád? – a könnyek szorították a torkomat.

- Nézd, Heaven én… - a zsebében kotorászott.

- Itt nem nyújthat rá Mr. Rose – szólt rá szigorúan az igazgatónő. Cifrát káromkodást kapott reakcióul. – Nézze a lánya, most nehéz időszakon megy keresztül – úgy nézett rám, mintha ebben a pillanatban is kész lennék felvagdosni az ereimet a szeme láttára. – A lelki támaszának kell lennie, és átsegíteni a keményebb napokon is. Képes lesz rá, Christopher? – rögtön bizalmasba váltott.

- Igen természetesen, hiszen az apja vagyok – határozott tekintet.

- Ja, csak kár, hogy leléptél – gúnyosan elhúztam a számat.

- Összepakoltál? – megint figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, ami kezdett bosszantani.

- Szándékosan nem felelsz a kérdésemre? – most először bámultam egyenesen az arcába.

- Elbasztam, és már késő volt visszacsinálni – sóhajtott. – Az anyád soha többet nem állt velem szóba, egyszerűen kidobott. Sajnálom, hogy nem lehettem jelen az életedben! – olyan erőltetettnek éreztem az egészet. – Elégedett vagy? – a szarkazmus azért bekopogtatott.

- Hagyjuk! – feladom. – Pár perc és elkészülök, elégedett vagy? – a saját fegyverével vágtam vissza.

- Le sem tagadhatnád, hogy Rose vér csörgedezik az ereidben – sikerült egy mosolyt kicsikarnom belőle.

- Most eltöltött a büszkeség! – felálltam. 1:0 az én javamra!

A fekete Land Rover tökéletesen passzolt hozzá, de persze nekem kötelességem utálni, hiszen messze száműz az otthonomtól. Segített a csomagokkal, majd rám várva beszállt a kocsiba.

- Éhes vagy? Csak mert ha gondolod, megállhatok valahol – próbálkozott. – Hosszú utunk lesz, szóval gyorsan döntsd el!

- 3045 km – utána guggliztam. – ki fogom bírni, ne aggódj! – a féloldalas táskámból előhalásztam a telefonom meg a fülesem.

- Szóval nem akarsz beszélgetni? – elindította a motort.

- Váó, miből jöttél rá? – automatikusan bunkózok vele, nem tehetek róla.

- Ahogy érzed – ő is bekapcsolta a rádiót. Rendben, elismerem kicsit tényleg hasonlítunk, legalábbis ami a stílusunkat illeti.

Betartva a megengedett sebességhatárt haladtunk előre a poros országutakon. A kommunikációt a lehető legminimálisabbra redukáltuk közöttünk (Biztos, ne álljunk meg? Ne! Bagózni, se? Oh, az jöhet!). Rájött, hogy feleslegesen erőlteti a dolgot, nem érdekelnek a szarságai. Gyötri a bűntudat? Nagyon helyes, remélem fel is emészti! Talán kegyetlen vagyok, és örülnöm kellene, hogy az egyik szülőm még életben van, de nem tudok. Vadidegen a számomra, tehát miért is viszonyulnék hozzá pozitívan? Plusz, nem érdemli meg a törődésemet, a szeretetemet meg még véletlenül sem.

- Heaven – elszunyókálhattam, mivel a bökdösése riasztott fel.

- Mi az? – felriadtam. Pár másodperc alatt magamhoz tértem, és csalódnom kellett, mert változatlanul a kocsiban rohadok, az újdonsült apucimmal az oldalamon. – Mit akarsz? – kérdeztem flegmán.  

- Beverly mesélt neked, Nováról? – balra kanyarodott. A Houston feliratot még sikerült elolvasnom, mielőtt elhagytuk volna. Nem sokára megérkezünk, fenomenális!

- Nem, ki ő? – kinyújtóztattam a megmerevedett végtagjaimat. Időközben besötétedett, és a csillagos égbolt köszöntött le rám.

- Tipikus – káromkodott. Fáradtan megdörzsölte a halántékát. A jobb kezével a kormányt fogva elővette a mobilját. Bőszen lapozott a fényképek között a fél szemét az úton tartva. – Kétpetéjű ikrek vagytok, Nova a nővéred – felém mutatta a telefont (barna hajú vigyorgós szépség ölel át egy golden retriever kutyát) Első blikkre azt mondanám még csak nem is hasonlítunk, de alaposan megfigyelve a felismerés csillan fel benned. – A váláskor a megegyezés szerint te az édesanyádhoz kerültél, míg Nova hozzám. Nem emlékezhetsz rá, hiszen még kisbabák voltatok, mikor az egész történt.

- Soha nem említette, hogy volna egy testvérem – motyogtam magam elé. Szabályosan lesokkolt a hír, hiszen 18 évig abban a hitben tengettem a mindennapjaimat, hogy egyke vagyok.

- Na, igen Beverly imádott titkolózni – elhúzta a száját.

- Miért nem keresett meg? Tudott a létezésemről? – a kíváncsiság lett úrrá rajtam, mikor kihevertem a megdöbbenésemet.

- Igen kiskorától fogva – bólintott. – Régebben számtalan levelet írt neked, de nem igazán találta a szavakat, szóval az összes a szemetesben kötött ki, így egy idő után feladta.

- Elfeledett kis öcsike nincs véletlenül, csak hogy teljesen képben legyek? – ismét gúnyosra váltottam.

- Nincs – megcsörrent az Iphoneja. Összefont karokkal, bezárkózva a kis világomba bámultam ki az ablakon. Sajnos a fülem nem bírtam becsukni, a zenéhez meg nem sok kedvem van.

- Ki az a drágám? A feleséged? – feljebb csúsztam. Megvártam, míg befejezi a beszélgetést.

- Csupa szív asszony, biztosan megkedveled – kedvesen beszélt róla, szóval nagy a szeretet.

- Legalább, annyira mint téged! – mégis csak inkább a fülest választottam.

„New Orleans (franciául: La Nouvelle-Orléans) Lousiana állam legnagyobb városa az Egyesült Államokban. A város lakossága a 2009-es népszámlálási adatok szerint 343 829 fő. Maga a város francia eredetű, ezért egy viszonylag nagy kiterjedésű francia negyed található itt. Nevezetes a zenéjéről (a jazz őshazájának is szokták emlegetni), kultúrájáról, valamint a fesztiváljairól is.” Köszönöm szépen Wikipedia, ma is sokat tanultam. Ha beütöd a Googleba a város nevét, egyből ezt dobja ki. Kecsegetőnek tűnt, és újfent a The Originals című Vámpírnaplók spinoff sorozatnak hála még inkább megnőtt a hely látogatottságának a száma. Nem is beszélve az évente megrendezésre kerülő Mardi Gras-ról, ami az amerikai rioi karneválnak felelhetne meg. Nos, ide száműzettem, és bevallom őszintén elég szimpatikusnak, valamint misztikusnak találtam a várost.

A Claiborne sugárúton rengeteg fényűző villa, kisebb paloták találhatók. Azt hittem csak simán áthajtunk rajta, de nem. Kétszintes hófehér vaskapuval védett (még biztonsági őr is van) háznál fékezett le. Intett a fekete bőrű 20 körüli fickónak, majd elfordulva a szökőkút mellett (egy kibaszott monstrum) beállt a hat férőhelyes garázsba. A Land Roveren kívül volt még ott Porsche, Bentley, Jaguar, Mustang és két másik kocsi, aminek nem sikerült kisilabizálnom a márkáját. Jézusom, mi ez a kicseszett Buckingham kastély?

- Mégis, mivel foglalkozol? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Legyen elég annyi, hogy ügyeket intézek – az arca elsötétedett, amitől a balsejtelem érzékelőm rögvest jelezni kezdett. Bekapcsolta a kocsi riasztóját, és zsebre vágta a kulcsot. Rágyújtott (elég hamar leszűrtem, hogy láncdohányos).

- Kinek, az elnöknek? – gúnyolódtam.

- Téged az ne érdekeljen! – teljesen megváltozott a viselkedése, mintha nem is ugyanaz az ember lenne.

- Kösz, a bizalmat! – feldobtam a vállamra a táskámat.

- Ígérem, később mindenbe beavatlak, de egyelőre elégedj meg ennyivel! – rám kacsintott. Mi a fene?

- Leszarom! – vontam meg a vállam.

Természetesen a ház belseje tökéletesen illett a kinti pompához. Kristálycsillár a plafonon, vörös alapon mintás perzsaszőnyeg, drágának tűnő festmények illetve szobrok, faragott lépcsőkorlát. Tipikusan az a hely ahol, ha esetleg eltörnél valamit biztosan a gatyád is rámenne a kifizetésére. Komolyan olyan akárcsak a királyi palota (bár azt csak a tévé képernyőjén keresztül láttam), egyedül a walkie-talkie-s őrgorillák hiányoznak. Lemerném fogadni, hogy a felesége  teljesen passzol a képbe!

- Heaven, kedvesem! – na, mit mondtam? Az új anyuci kb. 175 magas, nádszál karcsú, botoxolt negyvenes kosztümös Barbie. A haja vakítóan hidrogén szőke divatosra vágatva, a szemei őzike barnák, a bőre napbarnított. Vajon, hol szedhette fel? A szillikon mellei alapján a Nudi bár lenne az első tippem. – Már annyira vártam a találkozásunkat! – a hófehér fogai valósággal világítottak a szájában. – Christopher olyan sokat mesélt rólad – vigyorgott, mint a vadalma. Tényleg ennyire örülne nekem vagy ez csak színjáték? – Megölelhetlek? – tárta szét a karját. Hihetetlen mennyire különbözik az én rajongva imádott anyámtól.

- Nem – léptem hátra ösztönösen.

- Szia, édesem – apa rögtön cuppanósat nyomott az ajkára, majd büszkén átkarolta. – Heaven bemutatom Mereditht – felvont szemöldökkel méregettem továbbra is. – Nova merre van? – intézte hozzá a kérdést.

- Andy koncertjére ment a barátnőivel. Azt mondta hazaér vacsorára, de úgy fest, megint késik.

- Melegítesz nekünk valamit, édesem? Éhen halunk, igaz kicsim? – mosolygott rám.

- Ja, valami olyasmi – a gyomrom ismét hangosan korgott.

Körbe ültük az ebédlőben a diófa asztalt. Megtartottam a tisztes távolságot tőlük, és a lehető legmesszebb helyezkedtem el. El kellett ismernem akárki is készítette a steaket isteni íze van, a krumpli meg kellemesen elolvadt a számban.

- Megjöttem – kissé sipítós hang szakított ki minket a vacsora élvezetéből. – Heaven! – időm se maradt reagálni, mivel átöleltek hátulról. Mint, akibe villámcsapott úgy ugrottam fel az asztaltól. Az összes szőrszálam az égnek meredezett a puszta érintésétől.

- Ne érj hozzám! – ugrottam hátra, mikor újabb szeretet hullámmal akart elárasztani.

- Mi a baj? – a csalódottság rögtön kiült az arcára. Feszes fehér pólót, fekete farmert, tűsarkú cipőt és bélelt kabátot viselt. Az első megdöbbenés csak engem lepett volna meg?  

Valóban első blikkre a megszólalásig hasonlítottunk a hajunktól és a magasságunktól eltekintve. Ugyanaz a szív alakú arc, a pisze orr, a barna szemek, a hamvas bőr, a formás alkat, az apró anyajegyek random helyeken. Az ő hulláim világos barnán omlottak alá csigákba csavarodva, míg az én loboncom egyenes és eredetileg egészen sötétbarna (korábban vörösre festettem, de igencsak lenőtt azóta). Kissé lestrapáltnak tűnhettem a ragyogó nővérkém mellett, de a mentségemre legyen szólva, hogy a külsőm cseppet sem érdekelt az utóbbi időben.

-  Merre van a szobám? Fáradt vagyok! – figyelmen kívül hagytam a kérdését. Kezdtem rosszul lenni az egész helyzettől.

- Gyere, megmutatom! – lelkesült fel ismét. Óriási mosoly terült szét az arcán. Automatikusan a kezem után akart nyúlni, de az előbbi reakcióm után inkább csalódottan leejtette.

- Kösz a vacsorát! – visszatoltam a székemet.

- Szívesen szívecském – felelt botox Barbie. – Holnap elmehetnénk vásárolni, csak mi csajok – itt mindenki valami speed-del tömi magát? – Mit szóltok hozzá? – igazából sajnáltam kicsit, szóval nem terveztem ellenkezni, plusz nem árt néhány új ruha sem.

- Rendben – egyeztem bele. Remélem, nem kapok idegösszeomlást.