3. rész

Hosszú folyosón sétáltunk végig, és ő folyamatosan beszélt hozzám. A negyedét nem fogtam fel, és kezdett megfájdulni tőle a fejem.

- Most őszintén! Nem szárad ki a szád, ennyi pofázástól? – iszonyú bunkón szólaltam meg, de jelenleg semmi ingerenciám a bájcsevejhez.

- Csak nem szeretem a csendet – vonta meg a vállát. Egyáltalán nem tűnt sértődöttnek, megbántódottnak meg pláne. – Kérdezhetek valamit? – torpant meg. – Amúgy, ez a szobád – mutatott a fehér ajtóra, ami mellett megállt.

- Tök mindegy – sóhajtottam a halántékomat dörzsölgetve.

- Milyen volt anya? – az egyik hajtincsével játszadozott.

- Olyan nő, aki nyomot hagyott az emberekben – ismét kifújtam a levegőt. – Úgy értem, őt mindenki imádta, és soha nem felejtették el. Rengetegen eljöttek a temetésére… - elcsuklott a hangom. Túl elevenen élt még bennem az a nap. Ott állok a frissen kiásott sír mellett a kedvenc fekete ruhámban a barátaival körülvéve. Képtelen vagyok sírni, és annyira szorítom a vörös rózsát, hogy a tüskék véres sebeket hagynak a kezemen. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy lehet halott, és hiába akarok, nem tudok tőle elbúcsúzni. A világ megszűnt körülöttem létezni, és én totálisan magamra maradtam benne.

- Heaven jól vagy? – megérintette a karomat, amivel sikerült vissza repítenie a valóságba.

- Hányszor mondjam még el, hogy ne érj hozzám? – ráordítottam.

- Sajnálom – remegett, mint a nyárfalevél. – Én csak… - könnyek gyűltek a szemébe.

- Mindegy – szabályosan feltéptem az ajtót, és becsaptam az orra előtt.

Fel sem kapcsoltam a villanyt csak levetődtem az ágyra. A mellkasom gyorsan süllyedt és emelkedett. Éreztem, hogy be kellene fújnom, de mellőztem az egyre erősödő szorítást. Előkotortam a telefonom, bedugtam a fülest, és reméltem, hogy a sötétség minél hamarabb visszahúz a mélybe.

Rázogatásra ébredtem. Résnyire nyitottam a szemem, és kivettem a nővérem sziluettjét.

- Bocs – húzta vissza a kezét még mielőtt ismét bedurrannék rá. – Elmúlt tíz óra – nagyot nyelt. – Kész a reggeli és Meredith már vár minket, hogy induljunk a városba.  

- Pár perc és kész vagyok – felültem.

- Rendben.

Legszívesebben üvöltenék, de erőt vettem magamon, és nem tettem. Végre sikerült felmérnem az új terepet. Fehér alapon rózsaszín cseresznyevirágos tapéta, hatalmas földig érő ablakok, plazmatévé a falon, hófehér öltözőszekrény, antik tükrös fésülködő asztal, borvörös ágyneműs baldachinos ágy.  El kell ismernem, hogy nem is rossz és kicsit hasonlít a régi szobámra. Természetesen ezektől az apró figyelmességektől nem vált számomra otthonosabbá a hely. A filozofálás helyett inkább lezuhanyoztam (igen, saját fürdőm van. Oké, aláírom eléggé király, hogy nem kell osztozkodnom, és sorban állnom némi meleg vízért meg szappanért.) Fekete farmert, fehér kapucnis pulcsit, és edzőcipőt húztam. A hajam egyszerűen összekötöttem, majd egy fekete baseball sapkával eltakartam. Csodás!

- Kicsim miért nem veszel csinosabb ruhát? – még el sem kezdődött a nap, de botox Barbie már az agyamra megy. – Vegyél példát a nővéredről! – oldalra pillantva a tökéletes pláza ribanc stílusban gyönyörködhettünk.

- Ne csesztess, így is jó vagyok! Nem egy kibaszott gálaműsorra készülünk, hanem a városba! – feleltem, miközben bele haraptam a gofrimba.

- A rohadt életbe hát, muszáj mindig káromkodnod? – csapta le apa dühösen az újságját.

- Köszönjük a példamutatást! – biccentettem elégedetten.

- Christopher, hogyan szolgálhatnál jó leckével, mikor úgy beszélsz, mint egy mucsai paraszt – csak, nem civakodásnak lehetünk fültanúi? Mese szép Kodak felvétel a Rém rendes családról.

- Nem indulhatnánk? – szólt közbe Nova a száját húzva.

- Dehogynem – Meredith megtörölte a száját, majd kecses mozdulattal felkelt az asztaltól. Komolyan kérdezem honnan szalajtották ezt a nőt? – A kocsiban várlak titeket – megcsókolta az apámat, majd elbillegett a tíz centis tűsarkain. Nova hű kiskutya módjára követte.

- Heaven – tartott vissza apa. Lerakta az újságot, és feltolta a szemüvegét a fejére. – Ne aggódj, Meredithnél van elég pénz, szóval nyugodtan költekezhetsz.

- Ugye nem a szeretetemet próbálod megvásárolni? – vontam fel a szemöldököm.

- Azt pénzért nem veheted meg – minő, igazság!

- Honnan ismered? – elég régóta kikívánkozott belőlem ez a kérdés.

- Collinsék éves karácsonyi partján találkoztunk. Tudom, kissé felszínesnek tűnhet – ott a pont. – de hidd el nekem, csupa szív asszony és próbál jó anya lenni.

- Aham, biztosan – ráhagytam, mivel csak úgy sugárzott belőle mennyire megbolondította a szerelem. – Van egy szál cigid? – váltottam témát.

- Tessék, vidd az egész dobozzal! – benyúlt a nadrág zsebébe a piros Marlboroért. Oh, milyen nagylelkű! Nem szívesen kuncsorgok tőle, de kezdek frusztrált lenni a nikotinhiánytól, ami nálam egyfajta idegnyugtatóként funkcionál.

- Kösz – meg is gyújtottam egyet.

- Jó szórakozást, és kérlek, ne készítsd ki őket nagyon! – vigyorgott.

- Nem ígérhetek semmit! – viszonoztam a gesztust. Talán mégis csak kijöhetünk egymással, de egyelőre igyekszem tartani a távolságot tőle.

Elszívtam a rákkeltőt, majd beszálltam a mályvaszínű Alfa Romeoba. Bekötöttem a biztonsági övet, és nagyon ráviszketett a kezem a fülesemre.

- Nem kellene dohányoznod, nem tesz jót a tüdődnek! – Meredith beindította a motort. A kis tükörből figyelt szigorú tekintettel.

- Neked meg nem kellene kioktatnod! – vágtam vissza. – Nem vagy az anyám és ne is próbálj azzá válni! – az utolsó mondatnál igyekeztem nem túlságosan felemelni a hangom.

- Hova menjünk először? – szakított minket félbe rémülten a nővérkém.

- Mit szóltok a szépségszalonhoz? Rodrigez mindig örül, ha betérünk hozzá – úgy fest ő is ejtette a témát. Az előbbi kioktató énje eltűnt, és szabályosan felvidult.

- Tök mindegy – vontam meg a vállam.

A Melange egy puccos sárgára meszelt kétszintes épület a főutca végén. Csupa drága autó parkolta körbe, és ebből leszűrtem, hogy a hely nem éppen a csórók igényeit elégíti ki. Az emlegetett Rodrigezről már messziről sütött a nemi beállítottsága és az oldalra fésült vakító rózsaszín haja is adta az ívet. Botox Barbieval régi jó barátokként üdvözölték egymást, Novát pedig két levegőbe puszival köszöntötte. Kissé kellemetlenül éreztem magam, és feszengtem.

- Csak, nem te vagy Heaven? – a hangja oktávja enyhén piszkálta a dobhártyámat, és inkább sipítós, mintsem kellemes. – Már rengeteget hallottam rólad… - közelebb akart lépni, de ösztönösen elhátráltam.

- Szuper! – húztam el a számat.

- Cukorborsóm – a szemöldököm a homlokomig szaladt. – kezdhetnénk valamit a hajaddal iszonyú fénytelen, a bőröd meg matt, és olyan, mintha évek óta kerülted volna a napsugarakat.

- Egyezzünk meg Rodrigez! – sóhajtottam. – Nem hívsz többé cukorborsónak én meg cserébe kedvesen fogok viselkedni. Áll az alku? – néha muszáj jól kijönnöm az emberekkel.

- Jaj, olyan kis cuki! – csapta össze a tenyerét. Nevetett. – A hét törpe közül simán elnyernéd Morgó szerepét.

- Te meg Sampsonét a 96’-os Romeo és Júliából – vettem a poént, szóval hasonlóképp reagáltam.

- Ne hülyéskedj, komolyan? Imádtam a filmet és Leo olyan zabálnivalóan játszotta a hősszerelmest – elmosolyodtam.

- Komolyan – bólintottam. Oké, talán kedvelni fogom a csávót, legalábbis kap tőlem egy esélyt.

A bronzvörös színárnyalat mellett döntöttem, és kicsit megtépettem a hosszú tincseimet. Némi bőrradír, aloás kezelés és manikűr után teljesen felfrissültem. Kívülről újra a régi dicsfényemben fürödtem, de belülről továbbra is ordítani tudtam volna. A szépség kúrák végeztével következhetett az eszméletlen költekezés. Rengeteg üzletből szédültünk ki és be, és el kellett ismernem, hogy Meredithnek varázslatos érzéke van a divat terén. A jóvoltából sikerült egy teljesen új ruhatárat összeállítanom cipőkkel és kiegészítőkkel együtt. Nova végig természetesen viselkedett, és úgy pletyizett mintha csak a kezdetek kezdete óta a legjobb barátnők lennénk.

Pár órával később Meredith lelépett mondván sürgős elintéznivalója támadt. Kettesben maradtunk az ikremmel, és ő ettől kissé idegesnek látszódott.

- Nem vagy éhes? Ismerek egy jó helyet a közelben… - vetette fel az ötletet.

- Felőlem – vontam meg a vállam.

A Mi piace olasz étterem kevésbé tűnt puccosnak, mint azok a helyek, ahol eddig megfordultunk. Rögtön az ablak melletti bokszot választottam. Az étlapot böngészve megállapítottam, hogy az árak is elfogadhatóak. Óriási! Rendeltünk a kis bajuszos pincértől, majd csöndben várakoztunk.

- Nézd, Heaven! Anya van a tévében! – sikkantott fel örömében. Megfordultam és a régi öreg fekete készülékben megpillantottam őt. A Keleti Blokk az egyik első filmje volt a debütálása idejéből. Itt még egészen fiatalon szerepelt, talán korunkbeli lehetett, és gyönyörű. Elakadt a lélegzetem, és a torkom egyből a sírás kezdte el fojtogatni. Olyan jól esett újra látni, még ha csak a vásznon keresztül is. Az emlékek váratlanul rohamoztak meg és őrült erővel csaptak le rám. Úgy éreztem szétrobban a fejem, kapkodtam a levegőt, és tudtam, ha nem jutok ki most rögtön, akkor rosszabbodni fog a dolog.

- Hova mész? Jól vagy? – kérdezte ijedten, mikor hátra döntve a székem pattantam fel.

- Csak ki kell szellőztetnem a fejem… - nagyot nyeltem próbálva összeszedve a szavaim.

- Maradj! Beszélgessünk! – kétségbeesve kapta el a karomat.

- Engedj el! – dühösen rivalltam rá.

- Heaven… - könnyek gyűltek a szemébe. Szép lassan minden tekintet felénk fordult, hiszen az emberek szabályosan ki vannak éhezve a balhéra, mint valami kicseszett cirkuszi látványosságra.

- Engedj el! – ismételtem el. A mellkasom gyorsan süllyedt és emelkedett.

- Nem… - egész testében remegett, de nem engedett el. A félelem ott ült az enyémekhez oly hasonló szemében.

- Te akartad, ezt ne felejtsd el! – tiszta erővel, ököllel szájba vágtam, ami nem a legnőiesebb húzásom, ezt aláírom. Felsikkantva kapta a kezét az ajkához, amiből dőlt a vér.

Kihasználtam az alkalmat, és felkapva a táskámat rohantam ki az ajtón. A tüdőm lángolt, a szívem ezerrel kalapált, a fejem lüktetett. Mindössze másodpercek választottak el a teljes összeomlástól. A fájdalom kegyetlenül marcangolt, és tudtam mivel enyhíthetem. Befordultam a legközelebbi sikátorba, és előhalásztam a zsebtükrömet. Felpattintottam a fedelet és kikapva a borotvapengét sokadjára vagdaltam össze a bal alkaromat. A vér azonnal átáztatta a fehér pulóveremet, de a jól eső sajgás elmaradt, ami ilyenkor szokott belém költözni. Nem segített! Bassza meg! Lerogytam a hideg lépcsőre, és végre utat engedtem a hónapok óta visszafojtott könnyeimnek. Istenem, annyira hiányzik… és képtelen vagyok tovább szenvedni egy olyan világban, ahol nincs mellettem! Kérlek, szabadíts meg a kínjaimtól!

-Hé, minden rendben? – kellemesen mély, férfihang rángatott vissza a cudar valóságba.